1. Fejezet

    Az egész egy borongós napon történt. A hugommal, Clarerel épp hazafele tartottunk a táncórájáról, ahova szokásomhoz híven én vittem el, és én mentem érte. A kicsi egész úton a lovardában szerzett élményeiről fecsegett, amit szeretettel hallgattam, hiszen tudtam, hogy ez a mindene.

Clare a lovardában

   Ahogy az utcánkba értünk, már messziről hangokat lehetett hallani.
-Már meg sem lepődöm... - motyogtam magamban.
   A házuzk előtt már világossá vált, hogy megint egy jól megszokott veszekedés folyik odabent. Egy valami azonban furcsának tűnt. A bejárat előtt parkoló ezüst színű luxusautó.
Anya száguldott el mellettünk, s egy bőröndöt a csomagtartóba hajított. Akkor pillantottam meg mellette a tobbit is. 19 évesen felfogtam, hogy mit is jelent ez...csak azt nem tudtam, hogy meddig. A  mellettem álló, csupán 6 éves döbbent arcú hugom nem értette a helyzetet. Megedződtünk már az évek alatt. Nem tudtunk már sírni. A nyitott ajtón keresztül láttam apa gondterhelt arcát egy halom papír felett.
   Anya észrevett minket. Rápillantott Clarere... kár volt. A kicsi reménykedve lépett anyához, hogy ő majd elmagyarázza. Magyarázatul csak lehajolt, s megölelte az apró lányt. Talán sosem ölelte 1 percnél tovább. Nem volt meg az a szoros anya-lánya kötődés. De most szorította, nem akarta elengedni. Clare érezte, hogy ez a búcsú. Eltört a mécses. Hangosan zokogni kezdett. Ellökte magától anyát és ordítva berohant a házba.
Így maradtunk mi ketten, szemtől szemben. Anya kifejezéstelen, üres tekintetembe meredt. Elöntött a düh, amiért ilyet tett a csupán 6 éves kislánnyal... De épeszűnek kellett maradnom, hogy tisztességgel el tudjak búcsúzni, mielőtt egész életemben bánnám.
   Csinos volt, mind mindig. Virágos ingét fekete ceruzaszoknyába tűrte, s ezüstcsatos öv keresztezte vékony derekát. Szőkésbarna haja előreomlott, keretezte ovális arcát. Éjfekete tűsarkúja a ház előtti kert sarába fúródótt.

Én csak meredten álltam. Nem akartam elhinni, hogy mostmár nincs. Eddig se volt nagyon anyánk, de ha nagyon kellett valamiben, akkor segített. Sajnos főként anyagilag.
Nem megy többé Clarehez anyáknapi ünnepségre, nem segíti át majd a nehéz kamaszkoron. Nekem kell helytállnom a családban, mint NŐ. Bár, ha belegondolok valamilyen szinten mindig is "anyja helyett is anyja" kellett, hogy legyek.
 Mindig is tudtam, hogy egyszer bekövetkezik...hogy végleg elválnak, s valamelyikükkel maradunk. Anya erős, akaratos, független nő volt. Számíthattam rá, hogy ő lesz az, aki elmegy. S mi apával maradunk...vagy ketten. De nem ma. Azthittem megvárják, amíg Clare legalább 10 éves lesz. De a konfliktusok nem várhatnak. Csak úgy vannak. S így tesznek tönkre egy családot.
-Amalia...- a merengésemet anya vékony hangja szakította félbe.


Ez lenne az első, nem túl vidám rész. :D Továbbra is: ha valaki véletlenül idetévedne, kérem hagyjon egy kommentet. Köszönöm, ha elolvastad. ~PrincessGirl