2. Fejezet

-Amalia... Én ezt az egészet nem így akartam. Kislányom. Nem ártanék nektek, tudod jól. - kezdte álszenten- De apáddal évek óta nem működnek a dolgok. A sok veszekedés. Betelt a pohár. Nem bírom tovább. És talán nektek is jobb lesz így. Nyugodt körülmények között élni. Los Angelesben kaptam munkát.Odafogok költözni. Ahogy elhelyezkedtem, küldeni fogok nektek repjegyeket, és meglátogathattok. De most el kell búcsúznom, a két szeretett lányomtól...-törölgette könnyeit.

-Elég!- kiáltottam-Ne mondd, hogy valaha is szerettél! Hogy valaha is szerettél minket úgy, mint a két saját lányod. Képtelen vagy észrevenni, hogy Clare hogy nő fel, hogy én hogy nőttem fel. Csak 6 éves, és máris elveszíti az anyját. Őt sem szeretetből szülted. Ne hazudj magadnak! Tudom, hogy nem fogunk találkozni, vagy csak alkalmanként. Ne kezdd az érzelgést! Hisz nem te taníottad, hogy az erős nők sosem sírnak? Te tettél ilyenné.Engem nem lehet meghatni. Ha eddig nem érdekelt, ne most kezdd el! Tudod, valahol fáj. Főleg, amit Clarerel teszel.

-Biztosan jobb leszel, mint én. Jobban fogsz törődni vele.-suttogta.

-Ebben egy percet sem kételkedem.-válaszoltam indulatosan. Nem érdekelt, hogy az anyám. Igazam volt. Most teljesen. De ha ez a búcsú, akkor jól teszem, hog elmondok mindent.

-Mindig is a saját érdekeidet nézted. Nem tudtál túl jutni azon, hogy apával nem működik. Clare is csak erre kellett... TUDOM! Nem vagyok már kislány. Mindent értek. Csak azt nem, hogy egy anya nem bírja észrevenni a lányai boldogtalanságát. Sajnálom, hogy ebben kellett felnőnöm. Tudod, a pénz, ajándék sokszor nem boldogít. A szeretetet nem lehet megvenni. - mondtam ki fájdalmasan, ami több éve a lelkemet nyomta.

   Nem tudott mit szólni. Hangtalanul sírt, s nem bírt rámnézni. Fájt, hogy most elmegy, de lehet jobban fájt volna, ha itt marad, s minden megy ugyanúgy tovább.

A csöndbe az autó dudájának éles hangja hasított bele. Tudtam, ha most sarkonfordul, az ígéretekkel szemben, jó ideig, vagy talán soha többé nem látjuk.

    Bátortalanul közelebb lépett. Könnytől áztatott arca egy percig az enyémhez tapadt, s óvatos puszit lehelt arcomra. Nem szólt, nem szóltam. Egy pillanat volt az egész, sarkonfordult, beült az autóba. Elhajtottak. Talán örökre NY-ból, a családjától. Kitudja.

    Még vagy 10 percet álltam az utcán, hangtalanul, a semibe meredve, mire felfogtam. Innestől hárman vagyunk, s apámat ismerve, ezentúl teljes mértékben én viselem Clare gondját.